Rényi András megnyitóbeszéde Csordás Zoltán, Új táj, a függőleges, a vízszintes és a ferde vonal című kiállításán a VAM Designban 2008 november 10-én.


Kedves Vendégek, kedves Zoli.

A technika ördögének áldozata vagyok és a munkahelyi nyomtatóm elromlott és nem tudtam kinyomtatni a papírt, amit jegyzet gyanánt készítettem erre a mai kis megnyitóra. Úgy, hogy itt kislányos zavaromban a mobil telefonomba beírtam pár szót, ezért fogok néha ránézni a telefonomra. Mert talán megengedhető ennyi lazaság a barátommal szemben, elsősorban nem művészettörténészként, nem esztétaként, nem műkritikusként vagyok itt, hanem Csordás Zoli barátjaként. És ezért engedjék meg, hogy személyes dolgokkal kezdjem, és ezt az egész megnyitót nagyon személyes hangvételben tartsam.
Körülbelül tíz éve ismerem a Zolit, Pannonhalmán találkoztunk először és azóta töretlenül tart a barátságunk, amely elsősorban intellektuális, beszélgetős természetű. A Csordás Zolival nagyon jól lehet beszélgetni. Ez egy különös erény egy festőnél. Ez egyszersmint azt az igényt is mutatja a részéről, hogy szeret tisztában lenni azzal, hogy mit csinál, állandóan reflektálni szeret arra, amit csinál, igényt tart arra, hogy megmutassa, amit csinál, igényt tart arra, hogy meghallgassa mások véleményét arról, amit csinál. Én meg tanárember vagyok, nekem meg a hívatásom az, hogy beszélnem kell, úgyhogy mi jól összeillünk egymással.
Ennek a személyes kapcsolatnak az egyik kötőeleme, a klasszikus művészethez való közös vonzódásunk. Én főként barokk témákról szoktam tanítani, a Csordás Zoli festészetét a klasszikus hagyományból semmi sem befolyásolta olyan mélyen, mint a barokk hagyomány.
Amióta ismerem, mutogatja a képeit. Akkoriban, nekem a kezdet kezdetén, elsősorban perspektíva tanulmányok, absztrakt kombinatorikus tértanulmányok voltak. Aztán volt egy időszak, amikor nagyméretű lebegő akt figurákat festett, kifejezetten barokkos mozgástanulmányokat, test tanulmányokat. Aztán jött egy szakasz, amikor vékony – itt is lehet néhány példáját látni ennek – a vékony kis szálakra festett, főként, leginkább a józsefvárosi háztetők, házak világát idéző, egyébként nekem nagyon tetsző gyönyörűséges eredeti kis képeket, és most itt az új kollekció, amelyet most van szerencsém az önök figyelmébe ajánlani. Amelynek fő témája, ha szabad ilyen röviden és lapidárisan mondanom a horizont.
Ezek a képek a horizontról szólnak. Nincs rejtélyesebb dolog a horizontnál. Azt is mondhatnánk, hogy ezek tájképek, de én egy kicsit beszűkítőnek érzem azt, hogyha tájképekről kezdünk el beszélni, minthogyha be akarnánk sorolni valamiféle műfaji keretbe ezeket a képeket. Mert ha valaki körülnéz ezen a kiállításon, még ha ezek tájképnek is néznek ki, mégsem olyan szimpla látványképekről van szó. A horizont viszont mindegyikre valahol, valahogyan jellemző.
Mi a horizont? Egyike a legrejtélyesebb dolgoknak. Én azt gondolom, művészettörténeti tanulmányaimból, arra a következtetésre jutottam, hogy a táj az egy modern műfaj, a modernség speciális műfaja. Egy táj sosem arról szól, hogy víz van-e rajta vagy hegy, erdő van-e rajta vagy völgy, állatok vannak-e rajta vagy emberek, egyáltalán van-e rajta valamilyen tárgy. A tájkép nem a tárgyakról szól. A tájkép a horizontról szól. A tájkép a távlatról szól. A tájkép távolságról, a messzeségről, a tekintet végtelen kóborlásáról szól. Minden tájkép az elveszettségről szól. Az a táj, amelyik nem az elveszettségről szól, nem is felel meg a fogalmának. Ezért mindenki, aki a tájban kezd gondolkodni egyszersmint misztikus problémával is néz szembe. Úgy is mondhatnám, hogy a teremtés problémájával néz szembe. Csordás Zolinak ezeken a mostani képein a legfeltűnőbb dolog az, hogy miközben szemmel láthatólag majdnem olyan, mintha vizeket és felhőket látnánk mindenhol… Valójában!? - javaslom csinálják meg azt a technikai trükköt, hogy fordítsák meg képzeletben a képeket. S azt fogják látni, hogy a képek fejjel lefelé ugyanolyan jól működnek, mint így. Ez csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy a képek nem a vízről és az égről, hanem a horizontvonalról szólnak. Arról a választóvonalról, amelyik ezeket elválasztja egymástól és relatíve az egyiket, az egyik felét alsónak a másikat felsőnek, az egyiket víznek a másikat égnek keresztelik el. Azt is mondhatnám, hogy a gesztus nagyon absztrakt. De úgy is fogalmazhatnék, hogyha a pannonhalmi szellemet szeretném itt megidézni, hogy a gesztus a teremtés művére utal. Tudjuk a genezis könyvéből, hogy az Úr a teremtés egyik napján szétválasztotta egymástól az egeket és a vizeket. Valahol erről a szétválasztásról van szó ezeken a képeken, legalábbis nekem ez jön le elsősorban. S talán ha ebben a dimenzióban nézünk rá ezekre a képekre, akkor az is föltűnhet, hogy ezek a képek sokkal komplikáltabbak annál, mint amilyennek látszanak.
A barokkból való közös merítkezésünk eredménye az - mindketten modern emberek vagyunk és mégis mindketten szeretjük ezt a régi művészetet – és ebben az ellentmondásban benne rejlik az a probléma, amiről a barokknak nagyon is világos tudása volt, hogy a képek és a képek által keltett illúziók mesterséges dolgok. Nemcsak a festői tehetség munkái, hanem a tudat, a tudat aktivitására vannak utalva. A jó absztrakt, a jó illuzionista, a jó barokk festő mindig megtalálja a módját annak, hogyan idegenítse el az illúziót, hogyan tegye zárójelbe, hogyan tolja el magától, hogyan ne engedjen a csábító erejének. Egyszerre kelti fel az illúziót és távolítja el. Egy intellektuális feladvánnyá teszi a festészetet. Csordás Zolinak a festményein rendre mindenütt megtaláljuk ezt az ellentmondást. Figyelmükbe ajánlom, nézzék végig a kiállítást ebből a szempontból. Hogyan, hol idegeníti el akár a kép választott formájával a formázott vászonnak posztmodern festészetben elterjedt ideájának a segítségével, hogy töri szét, hogyan darabolja, hogyan akadályozza meg az illúzió spontán érvényesülését, miközben persze látjuk a festői tehetséget és képességet. ami fölidézte. Ez gondolkozó festészet. Intellektuális kihívást intéz a nézőhöz ez a festészet.
Nem akarom még egyszer elismételni a kiindulópontom, mármint, hogy elsősorban Csordás Zolinak a barátjaként vagyok itt, és nem szeretnék elemzéseket produkálni erről a művészetről, de azt gondolom, mindenki, aki hűvös fejjel nézi végig ezeket a képeket, látni fogja és érezni fogja ezt az intellektuális erőt. De még valamit érezni fog a misztikum és az intellektualitás határán, azt hogy ez az ember szeret festeni. Szeretném nyomatékossá tenni, hogy Csordás Zoltán szeret festeni. Sok festő van és ritkán érzi az ember ezt a gyönyörűséget, hogy én, mint a néző látom rajta, hogy ő milyen gyönyörűséggel festette. Ritka adomány. Kevés emberrel találkoztam, sajnos egyre hosszabb életem során, akinek a tekintetében ennyi csillogást és gyönyörűséget éreztem, amikor a munkájáról beszélt. Szerintem ez nagyon nagy dolog, ő egy boldog festő, úgy is mondhatnám festőként egy boldog ember. Fogadják örömmel.